Fauna a Pasaréten 1.
32 éve lakom a Szilágyi Erzsébet fasort és a Pasaréti utat összekötő mellékutcák egyikében. Tavasztól őszig, amikor a fák és a bokrok levélzete felfogja a forgalmasabb utak, utcák zaját, és megköti a légszennyeződés javát, úgy érzem magam, mintha nyaralóhelyen élnék, különösen a hétvégeken. Kitárt ablakok mellett a lakás összeolvad a kerttel, tavasszal a virágok, nyáron a frissen nyírt gyep, ami közé nem kevés szagos fűféle keveredik, ősszel az elsárgult falevelek füstös, fanyar illata járja át a szobákat. Hajnaltól késő délelőttig, késő délutántól besötétedésig madárdal nyugtatgatja a szívet, nem szólva az éjjel hegedülő tücsökről, ami egy időben a stílszerűen ágyneműtartónak használt kelengyeládát lakta. És ez még semmi.
Budapest városiasabb negyedeiben élők, de még a vidékiek is elképednének annak az állati nyüzsgésnek a láttán, hallatán, ami legszűkebb pátriámat isteni jóindulat folytán még ma is jellemzi. Szerethető kisvilág ez, nem jár kellemetlenséggel, viszont annál több örömmel szolgál. Jobb kedvvel indul a napom, ha ágyból kelve, megpillantom mókusaink egyikét, amint végigfut a házunk előtt feszülő villanydróton. (Legkevesebb ketten vannak, mert családalapítás idején együtt teszik meg reggeli sétájukat.) És vidámabban térek nyugovóra, ha a kései naplemente után még hallom a barátposzáták, énekes- és feketerigók énekét. (Bár nem vagyok madarász, attól kezdve, hogy ideköltöztünk, listát vezetek a kert, környék madarairól, a ritka vendégek felbukkanásának az idejét is megjelölve. Az első barátposzátát, mely pasaréti kertünkben nem csak az énekével andalított el, 1976. június 20-án sikerült meglesnem. Összeírtam azokat is, amelyek a régi, Hűvösvölgyi úti filmstúdió kertjét lakták, látogatták '98-as elköltözésünkig, de ha valahol másutt akad meg a szemem egy-egy ritkaságon, azt is följegyzem. Ez még azelőtt kezdődött, hogy a kiváló madarászt, Szemadám Györgyöt megismertem, és - nemcsak e miatt - összebarátkoztam vele. Baráti évődéseink közé tartozik, ha olykor ma is fel-felhozom, hogy a Magyarországon igencsak ritka hajnalmadarat nálánál negyedszázaddal korábban láttam, Pannonhalmán, 1976. november 20-án.)
Csak hogy érzékeltessem, milyen emlékezetes, lélekgyógyító pillanatokat köszönhet az ember, ha munka közben kirévedezik kertvárosi otthona vagy munkahelye ablakán, íme egy emlék '97-ből. Az utolsó tavaszról, amit még a régi Pannóniában töltöttem. A filmstúdió Tárogató útra néző felvonulási épületében, a dolgozószobámban ültem (ezt az úgynevezett finn vagy Erdért faházat kifejezetten a János vitéz produkcióban dolgozók részére állíttatta fel a stúdió még '71-ben). Az ablakom előtt egy fiatal nyírfácska épp csak bontogatta a rügyeit. Ahogy odanéztem, leesett az állam. Mintha csak egy életre kelt régi természetrajzi szemléltető ábrát látnék művészi kivitelben. Tőlem két méterre öt különböző énekesmadárka pózolt az ágain, olyan közel egymáshoz, hogy egy pillantással be tudta fogni őket a szemem: egy őszapó, egy tengelice, egy zöldike, egy ökörszem és egy széncinke. Véletlenül sem kettő valamelyik fajtából, mindegyikből egy. Jó néhány percig tollászkodtak békésen, időnként pityegve, elegendő időt hagyva, hogy alaposan megfigyelhessem őket. Majd elolvadt a szívem.
Hát akkor jöjjenek a kerti történetek. Illetve, elsőre egy.
Volt egy hatalmas cseresznyefánk, a kedvenc fajtámból. Pirosan ropogós, kissé kesernyés ízű volt a gyümölcse, amikor viszont megfeketedett, még mindig ropogott a húsa, de már mézédes és lédús volt. (Tudják, amitől az ember nyelve sötétlila lesz nap nap után.) Amikor a fa megöregedett, kezdtek kiszáradni az ágcsúcsai, egyre kevesebb termést hozott, és attól kellett félnünk, hogy rádől a házra. Ki kellett vágni. Gazdag madárvilága volt, cinkék és csúszkák laktak odvaiban. Arra, hogy életveszélyes, két figyelmeztetést kaptam tőle. Az első baljós jel a sárga gévagomba volt, ami az oldalán nőtt nyár elején. Fiatalon rém finom, és ami a gombák körében ritka, rém gusztusos eledel is egyben.
Aztán jöttek a szarvasbogarak.
Ez a csodálatos teremtmény már gyerekkoromban lenyűgözött. Annál borzalmasabb volt a számomra, hogy az első példány, amellyel itt találkoztam, áldozatul esett a figyelmetlenségemnek. Fűnyírás közben lekaszáltam a szarvait. Még most is bűntudattal gondolok rá. Nem néztem a lábam elé, de nem is számítottam rá, hogy a kertünkben megtelepedik. (Ha öreg odvas fákra bukkan, szépen elszaporodik.) Aztán egyre sűrűbben bukkantak fel fajtársai. Nászidőben megfigyelhettem a hímek párharcait. Nem egyszer kerülgethettem e csaták hősi halottait. De mosolyfakasztó emlékem is fűződik hozzájuk. Egy este ülök a kertben, még annyira világos van, hogy éppen ki tudom venni a betűket, furcsa berregésre leszek figyelmes. (Ó, áldott idők, amikor még meghallottam a halk hangokat is!) Hát látom, hogy úgy derékmagasságban szarvasbogarak húznak el az orrom előtt, nehézkes lassúsággal, farnehéz tartásban, mint túlterhelt parányi helikopterek. Egyenesen a cseresznyefa felől jöttek.
Miután kivágták a fát, derült ki, mekkora is volt a veszély. A tövén majd egy méter átmérőjű fa anyaga annyira elpudvásodott, hogy csupán néhány centiméternyi, kéreg alatti élő rost tartotta össze. A belseje merő odú, némi fűrészporrá morzsolódott faanyaggal az alján. Azóta boltban veszem a cseresznyét, és szarvasbogaram sincs már. Hál' Istennek van más. De erről majd legközelebb.
Sine Morbo 2006/2
Fauna a Pasaréten 2.
Egy olyan kisvilágban, amilyen egy budai kertes ház, az ember legsűrűbben madarakkal találkozik. A rovarokon kívül. De rájuk nem figyel, vagy ha igen, inkább kellemetlen betolakodónak tekinti őket. Pedig micsoda pillangós nyár volt az idei július! A száraz forróságot a nappali pávaszemek, Atalanta-lepkék, vörös szemeslepkék nagyon élvezték. Kisemlősök viszont ritkán kerülnek az ember szeme elé - leszámítva az elvadult macskákat -, többségük éjszakai életet él.
A madarak közül leginkább veréb, gerle és feketerigó kerül a szemünk elé. A galamb belvárosi madár, ritka már errefelé. A gyakoriság lefokozza az élményt. A találkozás éppoly szürkének, mindennapinak mutatja magát, amilyen a veréb, a gerle vagy a feketerigó tojója és fiatal hímje. Ez persze a felületes városlakó leírása. A veréb (hím) kifejezetten tarka, tollazata a szürkék, barnák, a fehér és a fekete színorgiája. Tessék jobban megfigyelni! A gerlén is hasonló színek találkoznak, melyekből kipiroslik a szeme, és szürkésbarnájának finom átmenetei láttán elöntené a sárga irigység - még egy szín! - a dán királyi porcelánmanufaktúra festőit. A rigókról ez ugyan nem mondható el, de amikor nászidő van! A hímek éjfekete tollazata és élénksárga csőre még a kerti pompából is kivirít.
Persze hogy a szokatlan, a váratlan, a meglepő az emlékezetes. Veréb, gerle ritkán szolgál ilyen élménnyel, de 'rigóban' ért már meglepetés. Nem is egy.
Nem tudom már, életem melyik kertjének volt egy tejfölös szárnyú feketerigó az állandó lakója. Részleges albinizmus áldozata volt. A Teremtő néhány fehér foltot fröccsentett fekete tollazatára. Igazi különlegesség volt. Amikor először megpillantottam, azt hittem, új madárfajt fedeztem föl.
Vagy negyven éve a régi Pannónia Filmstúdió hűvösvölgyi kertjében sok éven át vártam egy feketerigó megszólalására. A repertoárjában volt egy 10 hangjegyből álló visszatérő dallam, úgy hangzott, mintha egy klasszikus zenedarabból tanulta volna el. (A fordítottjáról tudok. Mármint, hogy zeneszerzők szorgosan jegyezték a rigófüttyöt. Beethovenről is mesélik.) Emlékszem, mihelyt kitavaszodott, és már nyitott ablak mellett rajzoltunk, mekkora örömet jelentett, amikor ismét meghallottuk a semmivel össze nem téveszthető motívumot. Ma is a fülemben van, le is jegyezném, ha értenék hozzá.
Nem tudom, tudják-e, hogy a feketerigó valamikor költöző madár volt. Aztán fokozatosan rájött arra, hogy az ember közelében a macskán kívül nincs igazán ellensége, és télen is megtalálja a táplálékát. Ma már a rigók többsége áttelel, mondhatjuk, állandó fészkelő. Az erdőből indult, ki az erdőszélre, aztán bokros ligetekbe, parkokba, egyre bátrabban, be a kertekbe. Egyre jobban megbarátkozott az ember közelségével, és, nekem úgy tűnik, az elmúlt hatvan év, vagyis az én életem során lett városlakó. Eleinte nálam is a kert sűrű bokraiban vert tanyát, aztán kipróbálta az ereszt, a lépcsőfeljáró ereszalját. Ott most egy házi rozsdafarkú pár költ rendszeresen. Rigóim már odáig merészkednek, hogy a ház falára felfutott vadszőlőben raknak fészket. (Mirtse Zsuzsa Égforgató csodagyűrű című mesekönyvének illusztrációihoz az egyik keretdíszt ők ihlették.) Ott aztán a kertemet revírjüknek tekintő hajléktalan kandúroktól is biztonságban vannak. Bár az idén tavasszal egy szarkán rajta kellett tartanom a szemem, mert az egyik költés fiókáit kinézte magának.
A lépcsőfeljárónk zsákutca a madárnak. Üvegezett belépő a torka, vagy ahogy egyes vidékeken hívták régente, 'koldusállás'. A fény állítja a csapdát. A madár nem látja az üveget, azt hiszi, átrepülhet a benyílón, és csapdába esik. Mindenesetre a bizalmát jelzi, hogy belép az ember világába. Belép, mondom, mert a fészkükből kilökött kölyökrigók gyakran felugrálnak a lépcsőn. Úgy kell őket kitessékelni. A csapdába esett rigóra az üveget verdeső szárnya hívta föl a figyelmemet. Kiléptem az ajtón, láttam, hogy teljes a pánik. Fogalma sem volt arról, hogy csak irányt kellene változtatnia ahhoz, hogy szabad legyen. De hát a feljáró felé sötétebb a világ, és Isten legtöbb teremtménye mindig a fény felé tör (olykor üveget is). Óvatosan elkaptam, és fölröptettem arra, amerről jött. Mint egy találatot kapott miniatűr vadászgép surrogott el. Ezt érdekes reakciójának köszönhette. Amikor a tenyeremben volt még, összetojta magát (vagy engem védekezésképpen?), és néhány farktollát zsákmányul hagyta nekem. Úgy járt el tehát, mint a gyík. Az ő farka is kinő majd, de addig oldalazva kell repülnie. Viselkedése fajtáját jellemezheti. Gerle is esett már a belépő csapdájába, magától ő sem talált ki, de ezt a szabaduló trükköt nem ismerte.
Másfajta madarak is barátkoznak az emberrel, és elő-előfordul, hogy a házba, lakásba is betévednek. Amikor ideköltöztem, a lakás hátsó ajtaja fölötti lámpára füsti fecske rakott fészket. Na jó, tudott dolog, hogy a fecske befészkel a házak eresze alá, de itt egy gyakran csukva tartott külső ajtó mögé költözött be, miatta kellett egy lépcsőházablakot nyitva tartanunk.
Fogtam már a hálószobában kerengő szürke légykapót, és évtizedekkel ezelőtt az Olimpia bárban, a pult mögötti üvegek között rettegő barátposzátát. A legizgalmasabb fogásom azonban egy kánya volt.
Jövök haza délután, a lakás üres. Egyszer csak vad zörgést hallok a télikert felől, majd kiugrott tőle a szívem a helyéről. Odafutok, s látom, hogy a külső ablak betörve, és az ablakközben, ami itt elég széles, van vagy 30 cm, egy nagy barna ragadozó madár vergődik, s körülötte minden csupa vér. Felhúztam a munkavédelmi bőrkesztyűmet, amit a borbolya és rózsa metszéséhez szoktam viselni, hiszen ez a csőr és ezek a karmok nem akármilyen sebet képesek ejteni. Ebből a szegény, rémült állatból azonban hiányzott a mondott képesség. Szelíden tűrte, hogy kinyissam az ablakot, megfogjam és kiengedjem. Repült, de mint egy motorhibás bombázó. Talán egy evőkanálnyi vért vesztett, amikor áttörte az üveget, de szétkenésével igen drámai hatást sikerült elérnie. Biztos, hogy kánya volt, de mi más lett volna? Úgy nézett ki, akkora volt, és ebben a méretben (fél méter körül) a kánya az egyetlen ragadozó madár, amelyik lakott helyeken, például falvakban is fészkel.
Próbáltam kideríteni, hogy történt az eset. Ilonka, a pincebeli öregecske szomszédasszony hallotta a csörömpölést - Tele is lett a liberóm! - sápítozta, de nem látott semmit.
Csak gyanítom, hogy a kánya egy verebet üldözött, és a tiszta ablak megtévesztette.
Sine Morbo 2006/3
Fauna a Pasaréten 3.
A kert télen sem halott. A tavasztól őszig aktív kisállatok egy része: a mókus, a sün ugyan nem mutatkozik, a mókus csak meleg napokon bújik elő, a sün meg téli álmot alszik, a madarak egy része elköltözik, de jönnek a helyükre mások, olyanok, amelyek ilyenkor az ember közelébe húzódnak eleségért, vagy északi tájakról költöznek hozzánk melegedni. Ez az erdei, mezei madarakra is áll, az ember lakta, autók járta világ néhány fokkal melegebb, mint a vadon.
A hideg idő beköszöntét a varjak mozgása jelzi a leghétköznapibb módon. Az első életjel számomra ébredés után, a még csak derengő világosságban a hangos károgás, ami még a csukott ablakokon át is beszűrődik. Ahogy világosodik, a városban éjszakázó varjak felhői húznak el felettünk, ők töltik meg a levegőt károgásukkal. Napszálltáig kinn keresgélnek a földeken eleség után. Sötétedéskor aztán hasonló hangzavarban térnek vissza a parkok fáin vert téli szállásaikra.
Nagyobb hideget jelez a süvöltők látogatása. Ők a tél legszínpompásabb kis madarai. Különösen a hímek tűnnek ki az egyhangú színtelenségből fehér farcsíkjukkal fémszürke hátukon, élénk rózsapiros begyükkel fekete csuklyájuk alatt. Az már csontig hatoló hideget jelez, ha az utcánkat megszállja a csonttollúak serege. Ez az ugyancsak feltűnő madár - még bóbitája is van - északról érkezik hozzánk. A barnák különféle árnyalataiban pompázó tollazatában fehér, sárga foltok, karevezőin piros lemezkék díszlenek. Fűrészelő zajjal lakmároznak a szemben lévő ház kertjében nőtt japánakác terméseiből, hogy aztán, amikor mindent letaroltak, nehezen eltávolítható nyomot, potyadékuk ragacsos tömegét hagyják az utcán parkoló kocsikon.
Azok a madarak, amelyek telente sem vándorolnak melegebb tájakra, mintha sokkal többen lennének, mint nyáron. No persze, feltűnőbbek a csupasz ágak közt, és etetjük is őket. Szalonnával, faggyúlabdacsba gyúrt magvakkal, hámozott szotyolával. Az utóbbiból annyit esznek meg egy nap, amennyit találnak. El is vannak kényeztetve. A héjas napraforgómagra rá se hederítenek.
Húsnemű: pajor, kukac, giliszta, bogár ilyenkor nem akad, a nyáron rovarevők télire mag- és gyümölcsevésre váltanak. Már ameddig akad gyümölcs a kertben. Almát hagyok nekik bőven télire a fán - egy egészen kiváló jonatánalmafám van -, aztán ott a vadszőlő, tiszafa, madárbirs, gyöngyvessző, borbolya és madárberkenye termése, ez utóbbi magját valamelyik rigóm ültette el akaratlan a kertben. Mind elfogy hamar. A tűztövist is lelegelik karácsonyra, pedig narancssárga fürtös bogyójával szívesen díszíteném a karácsonyfát.
A lakás délkeletre néző ablakával szemben lévő bokrokon reggel először a verebek jelennek meg. Csapatosan várnak arra, hogy kiszórjam a magot. Nagy hidegben fölborzolják a tollukat, nyakukat, lábukat behúzzák. Mint nagy szürke pomponok ülnek az ágakon. Ha kések, akkor a merészebb, leginkább háziasult gerlepár az ablakpárkányra száll, és nyakát nyújtogatva pislog be az ablakon, hol vagyok már. Elröppennek ugyan, ha ablakot nyitok, de csak a néhány méternyire lévő almafaágra szállnak. Annyira bátrak, hogy amikor esznek, föl sem pillantanak. Nem úgy a rigók. Ők a nagyobb testű gerléktől is félnek, hát még kenyéradó gazdájuktól. Minden csippentés után riadtan néznek föl, nem akarom-e elkapni őket. A verebek bátorsága a tömegükben rejlik. Ha sokan jönnek, a nagyobb madarak is fölrebbennek. Evés közben sem nyugszanak. Legkisebb moccanásomra viszont úgy repülnek szerteszét, mint a felrobbant gránát repeszei. Az embernek az a benyomása, hogy minden szerzett kalóriájukat már evés közben fölemésztik. A cinegék a legkiszolgáltatottabbak. Ők a legkisebbek, kevesen is vannak, és a lábacskájuk sem arra való, hogy a síkos ferde bádogon bizton megtartsa őket.
Szemlátomást nem kér a kínálásból a csuszka, az ökörszem, a nagy tarkaharkály, a szajkó és a szarka - ők állandó környékbeli lakók - meg az időnként áttelelő, erre tévedt meggyvágó. Az ember ezeknek a madaraknak még nem nyerte el igazán a bizalmát. Az északról lelátogató téli vendégek közül a vörösbegyet és a kerti rozsdafarkút sem látom az ablakpárkányra kitett eleséget csipegetni. A mieink helyét foglalják el ilyenkor. Azok már otthon érzik magukat mifelénk, télre viszont délebbre húzódnak.
(Sokáig jegyeztem a megfigyelt látogatások időpontját. A feljegyzéseim között olvasom: barna kánya, alighanem északi vendég - az, amelyik betört a télikertbe! - 1987. november 26., meggyvágó 1987. január 31., 2003. január 31., ökörszem ugyanakkor, és büszkeségem, a hajnalmadár, de ő nem a mi utcánkban, hanem Pannonhalmán lepett meg: 1976. november 28-án.)
A varjú sem száll az ablakpárkányra, a madáretetőhöz viszont nem fér hozzá, elég élelmes azonban ahhoz, hogy a cinkéknek fellógatott szalonnát megdézsmálja. Évtizedekkel ezelőtt történt, amikor a kert még inkább gyümölcsös volt, hogy az azóta kivágott rózsabarackfa ágára lazán felkötöztem egy darab szalonnát. Tanúja voltam, ahogy egy varjú a szalonnát tartó ágra száll, fölméri a helyzetet, aztán a csőrével elkezdi az ágvilla felé huzigálni a zsineget, ami a szalonnát tartotta. Jó néhány percbe tellett, mire sikerült a kívánt helyzetbe hozni. Ezután viszont majd egy fél órájába került, mire akrobatikus ügyességgel, a lábaival az ágba kapaszkodva, fejjel lefelé, a csőrével feltornázta a szalonnát az ágvillára, és komótosan nekifoghatott a falatozásnak. Elképesztő látvány volt! A varjú nagyon okos madár, de az én madaram emellett túlságosan mohó is volt. Amikor másnap reggel kimentem megnézni, mennyi maradt a szalonnából, csak a bőrét és a madzagot találtam, ő viszont ott hevert döglötten a fa alatt. Halálra ette magát.
A madaraimmal együtt, egy időben reggelizem. Miközben a tévét nézem, a fél szemem rajtuk. Nem forgolódom, kerülöm a hirtelen mozdulatokat, nehogy elriasszam őket. Én, akinek oly fontos a nyugodtan elfogyasztott bőséges reggeli, mélyen átérzem, milyen szörnyű lehet evés közben állandóan felugrálni. Egy-két szem mag, röpülés a szomszéd fára, kivárás, vissza, ismét egy-két szem mag, ismét röpülés, és ez így megy a végtelenségig, ha tapintatlan a háziúr.
A napközbeni mozgás a varjak visszatérésével zárul. Tévedés persze azt hinni, hogy a kert éjszaka teljesen halott. Ha leesik a hó - rendszerint sötétedés után kezd el szállingózni, és reggelre a havazás többnyire véget ér (hogy miért van így, nem tudom) -, külön örömet jelent a számomra a szűz havat még az éjjel behálózó lábnyomok és nyomvonalak reggeli tanulmányozása. Minden reggellel egyre gazdagabbá válik a rajzolat, egyre több szórakozással szolgál, amíg el nem olvad, vagy újabb hólepel nem teríti be.
A legkisebb madárlábnyomok verebektől, a nagyobbacskák rigóktól származnak, a varjaké még nagyobb, és elvétve akad köztük egy-egy 'óriás' dolmányosvarjú-nyom. A verebét és a rigóét az is megkülönbözteti a többitől, hogy ugrálnak. A rigó ugyan tud és szokott is futni, de nem hóban. Az ő nyomaik tehát mindig párosak, a verébnyomok között kisebb, a rigónyomok közt nagyobb szünetekkel. A madarakén kívül persze ott futnak a kertünkben vadászó, félvad macskák nyomai. Kerek tappancsaik nyoma jól megkülönböztethető. Kutya csak ritkán fordul meg a kertben, ha látom a lábnyomát - hó híján az ürülékét -, tudom, hogy valahol az egyik szomszéd kódorgó ebe megbontotta a kerítést, ki kell javítanom.
De ni csak, ez a nyom nem lehet macskáé! Nemcsak hogy nem kerek, de az állatka, mely amúgy még kisebb is a macskánál, nem is tudja visszahúzni a karmait. A lába is rövidebb, a hasi szőre söpri a havat. Látni szépen a nyomokon. Ez bizony csak nyest lehet. Ő aztán tényleg csak éjjel látható. Elő-előfordul, hogy ha késő este jövök haza, a kocsim előtt az utat nem fekete macska (a sötétben minden macska fekete), hanem lompos farkú nyest keresztezi.
Lakott nyest a padlásunkon, amíg szabad bejárása volt, ürüléke tanúsítja, hogy bebarangolja a pincét is, bár ott valamiért nem vert eddig tanyát, és a macskákkal vetélkedve ritkítja a kert madarait. Szerencsémre az autóim kábeleit eddig megkímélte, pedig nagy fogyasztójuk a szakirodalom szerint.
Ha hóban ejtik el áldozatukat, a mementó még drámaibb. A nyomok elvesztik szabályosságukat, több a mély nyom, (a macska, nyest ugrott, aztán lekuporodott), a vergődő madár szárnyával csapkod a hóban. Néhány csepp vér, egy-két tollpihe a jel csupán, ha magukkal viszik a zsákmányt, de ha helyben fogyasztják el, több tenyérnyi területen lesz vörös a hó, és sokkal több az ehetetlen maradék, evező- és faroktoll.
Összeszorul ilyenkor a szívem, még dühbe is gurulok. Nem a nyestre, de még a macskákra sem haragszom. Az ember hoz ki a sodromból, aki magához édesgette a vadmacskát, etette, itatta, szaporította, nemesítette, aztán megunta, és most hagyja ebek harmincadjára. Nem, ez nem ideillő szókép, hiszen a kutyájával is hasonlóképp bánik.
Sine Morbo 2006/4
Fauna a Pasaréten 4.
Pasarét - mint már jeleztem is - nem csak madaraknak ad otthont. A fölös számú kutyán és macskán kívül vadállatok is élnek itt, persze kicsik, következésképpen veszélytelenek (a náluk nagyobbakra nézve).
Akadnak közöttük olyanok is, amelyeket az ember hurcolt be erre a vidékre.
Hajdanában-danában, még a tanácsrendszer idején, amikor még a környék házai, így a miénk is, állami tulajdonban volt, élt egy tanácsi vagy talán IKV (ingatlanközvetítő vállalati) vezető, aki szemet vetett a házunkban megürült házmesteri lakásra. Kiutaltatta tehát egyetemista leányának. Már az a tény is kérdőjeleket vet föl, hogy egy villába, amiben hajdan mindössze egy lakás és egy lakásnak nem nevezhető személyzeti lakóhelyiség volt, és csak az állampárti időkben „bővült" a lakások száma ötre - a házmesterét is beleértve -, és szaporodott tovább két albérlettel, miért kellett házmestert ültetni. A leányzónak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy akár csak felügyelje is a házat, nemhogy elvégezze a szolgálati lakással járó teendőket. Még a lakását sem felügyelte, olyannyira, hogy egy kiadós nyári zivatar csatornákon keresztülömlő vize alagsori vécéjén keresztül feltörve elárasztotta szobáit, aminek folyományaként az átázott parkett viccesen feldagadva méternyi magasan felpúposodott, majd kiszáradván darabjaira hullott, hogy aztán a leányzó távozásáig az egyik szoba sarkába halmozva várjon az elszállítására.
Igazságtalanság lenne azt állítanom, hogy a házmester egyetemista nem törődött semmivel. Etológia lévén eljövendő tudománya, különös gondot fordított az egészséges életmódra és hobbiállatokra. Ami az előzőt illeti, előszeretettel készült anyaszült meztelenül a vizsgáira, szükségtelen riadalmat keltve ezzel a ház egyetlen számba vehető férfilakójának a feleségében. (Szükségtelent, mivelhogy felöltözve jobb benyomást keltett, mint meztelenül.) Szívesen fogyasztotta a kertben álló két cseresznyefa és a többi gyümölcsfa termését, lehetőleg a fa tetején ücsörögve, onnét köpködve alá a gyümölcsök magjait, aminek eredményeként a fák körzetében a fű kipusztult, a mondott férfiú minden igyekezete ellenére. A hölgy megelőzte korát a tekintetben is, hogy biotermesztésre adta a fejét. A kert pázsitjára - azokon a területeken, ahol még nem pusztult ki - mindenféle magot vetett. Csak úgy, a fűre, mondván, ha a mag egészséges, így is meg fog gyökeresedni. Nem fogott (meg). De ez mind semmi. Állatokat is hozott magával: egy óriás kuvaszt és egy törpe sziámi macskát, melyeket vadságuk miatt a pincelakásban tartott, és hagyott magukra reggeltől estéig. (Saját bevallása szerint ezért mindkettőt sikerrel beidomította, hogy a dolgukat a vécékagylóba végezzék.) Hozott azonban magával egy törpe kameruni kecskét is, aminek a kert hátulsó részén, éppen ott, ahol a mondott férfiú málnát termesztett, elkerített egy részt. Sajnos, a kontármunkának köszönhetően a kerítés még egy szezont sem bírt ki állva. Ekkor a hölgy úgy határozott, hogy az időközben megürült egyik pincebeli albérletet a kecskéjének adja ki, éppen a már többször említett férfiúnak és a nejének a hálószobája alatt. A már-már sírásra emlékeztető folytonos mekegéssel a mondott pár még csak megbékélt volna, ám az alulról felszálló büdösség és a megsokasodott legyek a kecske hatósági eltávolíttatására késztette őket.
Visszaállt a rend, s ettől kezdve csak kutyák és macskák háborgatták a lakók nyugalmát. 1974 óta, amióta itt lakom, változó, de mindenképp fölös számú kutya lakta a környéket. (Az állatokkal való elégedetlenségem valójában a gazdájuknak szól.) Nem beszélve azokról az ebekről, amelyeket gazdáik a mi utcánkban is sétáltatnak, és nem hagyják őket dolguk végezetlenül hazatérni (ami rendben volna, csak éppen a dolog ott marad a házunk előtti járdán), sem a szomszéd kutyákról, melyek a kerítést megbontva szabadon járnak-kelnek a kertünkben. A házbeli szomszédoknál az említett kuvaszon kívül lakott egy tacskó és egy mudi egyidejűleg, majd egy másik mudi, miután elődje visszaadta hisztérikus lelkét a Teremtőjének. Amikor pedig már mindnyájan távoztak az élők sorából, jött egy dalmát eb. Ez utóbbit a gazdája sohasem vitte sétálni, pedig ezerszer kértem rá. Így aztán az eb a kertet rakta tele ürülékével, ami mennyiségére nézve egy felnőtt férfinak is becsületére vált volna. (Az eb nyilván rengeteg tésztát fogyasztott, ami köztudomásúlag kiváló kutyaeledel.) Bűntudatos dalmát lelke és talán a köztünk lévő nemzetiségi összetartozás is arra ösztökélte, hogy engem, a kert gondozóját kiengeszteljen. Ezért valahányszor odakinn munkálkodtam, a szájában virágot hozott. Sajnos, épp az általam elébb elültetettek közül.
Macskákkal jobb volt mindenkor a kapcsolatom. Annak ellenére, hogy kertünk, a „liberós" Ilonka (l. Fauna a Pasaréten 2.) fekete cicáját leszámítva, e cicára éhes kandúrok vadászterülete volt, és ha nem egymással harcoltak, vagy éppen Ilonka cicájával párzottak hasonlóképp éktelen lármát csapva, a kert madárállományát ritkították meglehetős sikerrel. Volt közöttük fél farkú cirmos, félszemű fekete, legtöbbjük azonban cirmos foltú fehér macska volt. Megfigyelésük érdekes etológiai tapasztalatokkal járt. A kandúrok félelmetes vadsággal tudnak harcolni az ő revierjük (a mi kertünk) megszerzéséért. Ennek a következménye volt a sok kivájt szem, letépett fül és farok. Feltűnt, hogy elsősorban arra törekszenek harc közben, hogy kasztrálják ellenfelüket, hogy kiharaphassák egymás heréjét. (Ezt csődörök párviadalánál is megfigyeltem.) Humoros emlékem is fűződik hozzájuk. Egy ízben munkából hazajövet, sötétedés után belépek a kertkapun, és a feljáró két oldalán fává nőtt puszpángbokrok ágain vagy egy tucat kandúr ül. Mintha macskatermő fák között lépkednék. Nem mozdulnak, ahogy elhaladok mellettük. 'Felgallyazva' várnak Ilonka cicájára.
Amikor Ilonka meghalt - egyik szesztestvére talált rá halva a szobájában -, vele halt éhen a cicája is, akinek az örökét aztán elvadult nőstények foglalták el. Közülük nem egy a pincénkbe járt elleni és kölykeit nevelni. (Amikor a fekete cica elpusztult, Ilonka pincebeli szobájának előterében a dögről lemenekült macskabolhák százai nyüzsögtek, és próbálták éhségüket az én véremmel elverni.) Akadtam a pincében idegen macska múmiájára is (a szag vezetett hozzá). Túlontúl öreg és gyenge lehetett ahhoz, hogy a magasan lévő ablakon, vagyis azon az úton, amelyen bemászott, ki is tudjon mászni.
Most is van két 'macskám'. Valójában a szomszédjaimé (ők etetik őket), de átjárnak hozzánk (egymással) játszani. Szemre, természetre is nagyon különböznek. Az egyikük cirmos-foltos fehér kandúr, örökösen keresi a társaságomat. Másikuk fekete-fehér foltos hosszú szőrű cica, lompos farokkal és pofaszakállal. (Main Coonnak néz ki, csak annál kisebb termetű.) Disney Pinocchiójában szerepelt a fajtája. (A Main Coon is amerikai fajta, mint az említett rajzfilm.) Ő csak akkor kíváncsiskodik a közelembe, ha kerítés van közöttünk. Már kiscica korukban is határozottan eltért a jellemük. (Tavaly nyáron jöttek a világra.) Az én kandúrom, ha meglát, azonnal mellém szegődik. Ha a kertben olvasok, az ölembe fészkeli magát. Akkor sem tágít, ha dolgozom, a szerszámaimmal játszik. A minap metszem az almafámat - február van -, először megpróbált feljönni mellém a létrán. Amikor rájött, hogy ez nem az ő útja, felmászott a fa törzsén, és kiült az arcomhoz legközelebb eső ágra. Ha be akarok menni a lakásba, jönne utánam. Néhányszor sikerrel járt, s ha ilyenkor kiteszem, fölugrik a „kandúrfára". Annak ágai már-már elérik az ablakomat, ami mögött most épp a róla szóló beszámolómat írom. Hamarosan itt a meleg, s ha majd nyitott ablaknál írok, számíthatok rá, hogy egy ugrással a számítógépem billentyűzetén terem.
Most látom csak, hogy kedvenc kisemlőseim történetére már nem maradt helyem. Jöjjön hát legközelebb a sünsztori és a borzkaland.
Sine Morbo 2007/1
Fauna a Pasaréten 5.
A városokba kalandozó vadállatokról sokat olvashatni, hallani, sőt láthatni (a tévében). Torkos amerikai prérifarkasokról, fekete- és jegesmedvékről, erdélyi barnamedvékről, melyek a városszéli lakótelepek kukáit borogatják ennivaló után kutatva, konyhakertekben legelésző rén- és jávorszarvasokról, gímszarvasbikáról, amelyiknek harc közben beakadt a játszótéri hintába az agancsa, és így esett áldozatul vetélytársának. Kellett neki bejönni a városba, küzdőtérnek nézni a gyermekjátszóteret! (Nem ő jött be, mi mentünk ki. Mi telepítettünk ipari parkot, logisztikai központot - micsoda eufemizmusok, Istenem! -, szeméttelepet, játszóteret az ő életterébe.)
Kis ország, kis fenevadak, hát igen, nekünk nagyságrenddel kisebb hasonló élményeink, s azok is csak ritkácskán adódnak. Magyarország túlcivilizált ország (de csak ebből a szempontból, s amikor ezt mondom, akkor a természetes domborulatok közé ékelődő szeméthegyeket is a civilizáltság mutatói közé sorolom), kevés természetes élőhely maradt az apró-, kevesebb a nagy- és szinte semmi a veszélyes nagyvadaknak (bezzeg a pirinyó, de életveszélyes újabban a kertemben is otthonra lelt). Azért vannak ilyen élményeim. Többségük persze a „szabad" természetben esett meg. Az érdekesebbek vadaskertben, városszélen, a két legmeglepőbb viszont a házunk táján, illetve a kertemben.
A vadasparkbeli két emlékem is megér két bekezdést, muszáj velük kezdenem. Vagy huszonöt éve járok a Budakeszi Vadasparkba gombászni. Sokáig az amúgy körbekerített területen belül nem voltak kerítéssel lezárt területek. Aztán a bejárat mellett, a park előterében néhány ketrecet állítottak fel a bemutatandó vadaknak, majd elkerítettek egy részt szarvasoknak, muflonoknak és vaddisznóknak, aztán még egyet. Amikor az alábbi két találkozásom esett, a nagyvadak még szabadon kóboroltak a park területén. Olykor megpillanthattam a csörtetésemre felriadt szarvasokat, egy ízben pedig az anyjuktól elkóborolt vadmalacokat. Akkor Szemadám Gyuri barátommal voltam, aki a malacok láttán elkezdett anyásan röfögni, hogy magához édesgesse őket. Válaszul az anyakoca jelentkezett. Fenyegető horkantására illára vettük a dolgot. De nem is ezt akartam elmesélni.
Egyedül bóklásztam akkor, a vadaspark kis fenyvesében fenyőtinórut keresve. Aljnövényzet ott nincs, csak vastag fenyőtűtakaró meg kidőlt fatörzsek. Ahogy földre szegzett szemmel lépegetek, az előttem két méterre púposodó fenyőtűhalom hirtelen felugrik, és mérgesen, amiért megzavartam a dagonyázásban, elüget. Vadkan volt az istenadta, nekem meg időm sem volt megijedni, olyan gyorsan történt mindez.
Másik találkozásom a meredek domboldalon álló ritkás tölgyesben esett meg. Trombitagombás, barna tinórus hely ez. Vastag mohapaplan borítja a talajt, szeretek rajta mászkálni. Hát ahogy a mohán gombát keresve jártatom a szemem, egy dámbikára leszek figyelmes. Sóbálvánnyá válok, nehogy elijesszem. Szép terpesztésű agancsa van, fényes szőre - nászidő van -, esze ágában sincs megijedni. Éppen ellenkezőleg, kíváncsian elindul felém. Ahogy közeledik, gyanúsan leszegi a fejét. Nálam a bicskán, kosáron kívül nincs semmi, a fáknak nincs elérhető águk, de különben is szégyellnék felkapaszkodni. Behúzódom az egyik fa mögé, a bika meg szép lassan, agancsát lóbálva közeledik. Elkezdek hozzá beszélni. Fölemeli a fejét, megáll, aztán méltatlankodó tekintettel megcsóválja, amiért nem fogadom örömmel barátságos közeledését, hátat fordít és elmegy. Néhány méterrel később megint megáll, még egyszer visszanéz, mintha azt kérdezné: biztos nem akarsz megsimogatni? (Vagy: biztos nem akarod, hogy fölnyársaljalak?) Soha életemben nem voltam vadállathoz olyan közel, mint e két alkalommal.
Városi találkozásaimat vadakkal időrendben mesélem el, és ha vadjaim egyre kisebb termetűek az időben, azt (ne) tekintsék a véletlen művének. A legkorábbi élményem igen stílusos. Amikor első saját lakásom felépült (öt év alatt) a Hűvösvölgyi (akkor Vöröshadsereg) útból nyíló Fekete István utcában (akkor Tárogató-közben), egy ízben kis híján belebotlottam az utcánkban az úttest közepén bandukoló Vukba, egy kifejlett kan rókába. Rám sem hederített. Mire leértem a sarokra, már csak a mozdulatlan tetemét láttam, egy autó halálra gázolta. Veszett lehetett. A veszett róka szelíd, nem kerüli az embereket.
Alig néhány esztendeje költöztünk mostani lakhelyünkre, a Pasaréti utat és a Szilágyi Erzsébet fasort összekötő fás, kertes utcácskába. Borús májusi vasárnap reggel 10 óra körül járhatott az idő. Az ablakpárkányra támaszkodva, fürdőköpenyben bámulok ki a nyitott ablakon. Jobbról közeledő, egyre hangosabb kutyaugatást hallok, ami az utcán kutyát sétáltató idegent jelez. Ahogy közelednek felénk, úgy kapcsolódnak be a szomszédos kutyák az üdvözlő kórusba. A látogató kutyája idegen és különleges fajta lehet, mert a kutyák valósággal őrjöngenek. A sétáló eb azonban nem válaszol, a bokroktól még nem látom, de a gazdáját sem, pedig őt már látnom kellene. Most a látóterembe balról egy apa és a kisfia kerül. A fiú már látja, amit én még nem. Megtorpan, leesik az álla, és már ráncigálja is az apját: „Apa, milyen kutya ez?" A pasas csak annyira lepődik meg, amennyire egy még nem látott kutyafajta láttán elvárható tőle. Csakhogy ez nem kutya! Most már én is látom, egy szépen kifejlett borz baktat a járdán velük szemben. Elhalad mellettük, a fiú majd kiugrik a bőréből (én is), az a műveletlen bunkó apja értetlenül nézi a fiát. Én már közben kirohantam az előszobába, feltéptem az ajtót, két ugrással lefutok a lépcsőn, és a kertkapunál termek. Kinn vagyok az utcán - harminc évvel ezelőtt még nem kellett zárni a külső kaput -, már csak a fenekét látom a borznak. A legnagyobb nyugalommal felugrik a szomszéd kerítésének a kőlábazatára, és oldalazva átsiklik a vasrudak között. Olyan lapos, mint egy lábtörlő, könnyen megy. Aztán eltűnik az aljnövényzetben. Vadul dobogott a szívem, borz lakik a közelben! Kertes házak között - nem egy közülük emeletes! -, csendes, de nem elhagyatott utcában, kőhajításnyira a busztól, közérttől, kettőre a villamostól, piactól, benzinkúttól, mit felejtettem ki?
Soha többé nem láttam. Lehet, hogy akkor is csak káprázott a szemem? Utána már a nyest volt a legnagyobb ragadozó, ami az utamat keresztezte, de az is csak éjszaka.
Még egy léptékkel kisebb történet. Még azelőtt esett meg, hogy a számítógép kedvéért sutba dobtam volna nagyapámtól rám maradt Triumph írógépemet. Még a hallásom is tűrhető. A fél fülemre ugyan csecsemőkorom óta nem hallok, de a másikra még igen, és nem zúg, susog, csivitel valami állandóan benne. (Most már igen. Kivéve éjjel. Ezt éppenséggel irigylésre méltó ajándéknak is tekinthetném. Télen-nyáron, mintha az erdőt járnám. Hallom a lomb susogását, az ágak neszezését, ismeretlen fajú madarak kórusát. Távolról, halkan, nem kellemetlen. Csak fölvizezi az emberi beszédet.) Tehát: nyári délután van, hétvége. Napozom a kertben, közben írom valamelyik könyvemet. Vagy fordítva: írok és napozok közben? Mindegy, két kedvenc foglalatosságomnak élek.
Egyszer csak horkolásra leszek figyelmes. Nem hangos, de a közelből hallik, balról, a jó fülem felől. (Ez valójában nem számít. Amióta csak a bal fülemre hallok, minden hangot bal felől érzékelek.) Nézek balra, nézek jobbra, nézek körbe, nézek föl-le. Végre megpillantom az alvót, a bal lábamtól fél méterre. A virágágyásban hever hanyatt, a napon, négy lába szanaszét a levegőben. Egy sündisznógyerek. Nem zavartatja magát, húzza a lóbőrt rendesen, amíg csak őrzöm az álmát és gépelek.
Sine Morbo 2007/2
Fauna a Pasaréten 6.
Mindennap történik a kertben valami. Még nincs annyi időm, hogy az események többségének szem- és fültanúja legyek, vagy hogy minden másnál fontosabbnak tartsam őket. Az élmények azonban lassan gyűlnek emlékezetemben, rájuk gondolva oszlik a közelítő tél keserűsége.
Alább néhány olyan emlékemet adom közre, amelyeknek ugyan nem itt, hanem korábban lett volna helyük az emlékidézésben, de hát mit tegyek, ha csak utólag jutottak az eszembe, most, hogy le akartam zárni ezt a történetet. Emlékezetesek és tanulságosak, közreadom őket, hátha Önök szintén így érzik majd, az elbeszélés nyomán is.
Kezdeném a kifelejtett „bogaras" emlékeimmel. Darazsak, méhek, dongók, legyek zümmögnek gondolatban körülöttem. Meg ténylegesen. Bár a falakat befutó vadszőlő körül mindig rajzik az élet - a falba korábban is előszeretettel fúrtak maguknak fészket a szárnyas rovarok -, az idei nyáron olyan hangos zúgással és akkora tömegben vettették magukat a vadszőlő virágaira, hogy rohantam ajtót, ablakot zárni attól való félelmemben, hátha a civilizációtól összezavarodott méhek rajzásával van dolgom. Júliusban?! Jól néznék ki, ha az új méhcsaládnak épp a konyhánkban szottyanna kedve megtelepedni.
Amit el szeretnék mesélni, darazsakkal kapcsolatos. Szokásomhoz híven épp a kertben írtam. Miközben a szavakat keresve a kezem pihent az írógépen, kétségbeesett légyzsezsegésre lettem figyelmes. Akkor még hiúzszemű voltam, és viszonylag jól is hallottam, ezért hamar megtaláltam a „jajveszékelés" forrását. Két lépésnyire a lábamtól, a murván egy nagy vergődő légy hátán darázs lovagolt. Áldozata fejét mint ehetetlent lenyeszetelte a rágóival, majd a torral, potrohhal lassan felemelkedett és elrepült. Tisztára, mint egy közömbös, munkáját végző, miniatűr helikopter. Szemre kurtaszárnyú csőrösdarázs (Bembix integra) lehetett, az vadászik legyekre utódainak. A légy hangja máig a fülemben van, de nem tudom, hogyan írjam le. Nincs rá megfelelő szavunk - a dong, dönög, zümmög barátságos hangulatot festő szavak, nem fejezik ki azt, amit ez a rémisztő, rémült zsezsegés közvetített egyszerre szívhez szólóan és hátborzongatóan. Képtelenség, tudom, de egy halálfélelmében sikoltozó ember hangját hallottam ki belőle.
Másik darazsas történetem ezzel szemben néma volt, már ami az áldozatot illeti. Egy nyári kora reggelen kilépek a kertbe, és mit látok? Egy óriás fagyalszender (Sphinx ligustri) fekszik a hátán a fűben, mellén egy hozzá képest aprócska darázs mérgesen dörmögve keresi a helyet, ahol a fullánkját belemélyeszthetné. Mit kezdett volna vele, ha hagyom, hogy megbénítsa, hiszen megmozdítani sem lett volna képes? Értelmetlen gyilkolászás lett volna ez a javából, pedig az etológusok azt mondják, hogy a természetben ismeretlen az ilyen. Csak nem a közeli bevásárlóközpont (a „Bunkóland") mértéket nem ismerő fogyasztóinak a hatása ez? Elhessegettem a gondolatot meg a darazsat, és segítettem a lepkének talpra állni. (A lepkehatározó, no meg a kertet szegélyező fagyalbokrok segítettek a faját eldönteni.)
Madaraim közül a két kedvenc, az őszapó és a vörösbegy későn tűnt föl a pasaréti kertben. Vörösbeggyel először a Bükkben találkoztam, Pénzpatak mellett, egy nyáron a hetvenes évek közepén, aztán Mátrafüreden, a feljegyzésem szerint 1976. november 28-án. A Pasaréten 84-85 telén jelent meg. Őszapót - mint már említettem - 1996 tavaszán láttam először a régi Pannónia kertjében, az ablakom előtti nyírfa ágán. Régi Pannónia? Már az „új" sincs meg, de amikor még megvolt, ott is felbukkant, ha jól láttam, egy sárgafejű királyka társaságában, 2001. április 13-án, nagypénteken. A kertünkben tavaly pillantottam meg először, így aztán történetem sincs róla. Vörösbegyről is csak egy említésre méltót jegyeztem meg. Ez még a nyolcvanas évek közepén történt, nyáron.
Nyírom a füvet, elektromos fűnyíróval. Ennek csak egy hátránya van, a kábel, ami folyton rám tekeredik, és amire vigyáznom kell, hogy ne kerüljön a gép alá, s el ne vágja a forgó kés. Ám sok az előnye. Nem csap zajt, nem büdös, nem kell aggódni, hogy beindul-e avagy sem, és nem kell utánatölteni az üzemanyagot, aminek tartalékolásáról is gondoskodni kell. Előnyei közül a csend a legfontosabb. Történetünk szempontjából is, mivel a fűnyírás így odavonzza a vörösbegyet. Bizony ám! Ez a rigófélék körébe sorolt, de náluk kisebb madár, ami nem is olyan rég hazánkban még kerülte az embert - legalábbis engem -, most ott ugrál a fűnyíróm előtt prédára lesve. Nem zavarja a gép, nem zavarom én, szemlátomást alig várja, hogy a fűnyíró nyomán szabaddá váló terített lakomának essen. Sőt, ahogy tolom magam előtt a gépet, az előle fölpattanó, szárnyra kelő rovarokat is elkapdossa. Bátrabbnak, tanulékonyabbnak tűnik nagyobb termetű és már egy emberöltő óta hozzánk szokott rokonainál. A rigók a biztonság okából megvárják, amíg végzek a fűnyírással, és csak azután fürkészik át a terepet a rövidre vágott fűszálak közt könnyebben megtalálható eleség után kutatva. Érdekes, hogy őket viszont a locsolás nem riasztja el. Különösen nagy melegben nem. A vízsugár köré gyűlnek, lőtávolon kívül, de a finom permetszóráson belül, hogy hűtőzzenek, és a szomjukat oltsák a mélyedésekben felgyűlt vízzel.
Nem tudom, hány széncinegének ad otthont a kert. Egy párról biztos tudomásom van. Sokadik éve már, hogy a házunk előtt álló csörgőfa odvába költöztek. Az odú vagy három méter magasan van, és nemcsak a cinkék ki-bejárása hívja föl a figyelmet rá, különösen költési időszak alatt, hanem a pisztricgomba-ernyő, amelyik immár évek óta nyílik kora nyáron az öregecske fán, éppen az odú bejárata fölött. Megvédi a még magatehetetlen fiókákat az esőtől. (Vajon a cinkeszülők tudják ezt? S ha igen, mivel tudják viszonozni?) A gomba évről évre nagyobb. Idén a kalap átmérője már meghaladta a harminc centimétert.
A csörgőfáról külön szólnom kell. Amikor a Pasarét villanegyedét építették, a város (kerület?) megbízott egy kertészt, hogy tervezze meg a negyed fásítását. A kertész vadgesztenye-, vagyis bokrétafákat ültetett a Szilágyi Erzsébet fasorba, kőrisfákkal szegélyezte a Pasaréti utat, a köztük lévő keresztutcák mindegyikébe pedig más-más fasort ültetett, a mi utcánkba csörgőfákból. Ez a Távol-Keletről származó, dudvaként terjedő fa (Koelreuteria paniculata) - kártevőit, ha vannak neki, Ázsiában hagyta - júniusban virágzó apró sárga virágaival gyönyörködtet, paprikaszerű terméseivel meg szórakoztat. A lehulló kis „paprikák" pukkanva mennek szét az autók kerekei és a cipők talpa alatt. Amikor a termés kiszárad, zörgő hangot ad, innen kapta a fa a nevét.
Sokat kaptam a madaraktól. A kert megörökölt, öreg gyümölcsfái közül mára csak egy szilva- és egy almafa maradt. A többi meghalt álltában, ki kellett őket vágatnom. Hogy mégis árnyas lombok borulnak fölénk, azt madaraimnak köszönhetem. Legalábbis úgy hiszem, hogy a zelnicemeggy (májusfa, Prunus padus), a madárberkenye (Sorbus aucuparia), a kétféle fosószilva (bocs, mirabolánszilva, Prunus cerasifera) magját ők pottyantották, vetették el a kertben. Két mogyoróbokrot és több diófakezdeményt is alighanem „madárnak" köszönhetek. Kedves miskolci orvos barátomtól, dr. Nagy Kálmántól tudom, hogy a mókust feléjük tréfásan „kelempászmadár"-nak hívják. (A mókusok a mogyorót, diót, ha éppen nem éhesek, elrejtik. A földbe kapart mag gyakran megered, mivel a mókus hamar elfelejti, hova rejtette. Pedig, még a vizeletével is megjelöli a helyet, magam láttam, a saját szememmel.)
A madaraktól rajzfilmrendező-animátorként is sokat kaptam. Az alábbi epizód a legszemléletesebb példám a „kapcsolatunkra". 35 évvel ezelőtt történt. A János vitéz rajzolása már a végéhez közeledett. Ültem a régi Pannóniában, és bámultam ki a szobám kertre néző ablakán. Valamilyen tündérországi hangulatot kifejező képen törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi. És ekkor váratlanul két erdei pinty röppen föl az orrom előtt. A csőrüknél fogva összekapaszkodnak, mintha csókolóznának, és úgy röpülnek át a látóteremen, hullámos röptükben táncolva. Egyikük előre, másikuk háttal a menetiránynak, libikókásan. Fenn-lenn, fenn-lenn a másikhoz képest felváltva. Berajzoltam őket a filmbe, bárki ellenőrizheti. Egy évtized múlva tudtam meg madarász barátomtól, Szemadám Gyuritól, hogy nem szerelmes madarakhoz volt szerencsém. Erdei pintyéknél az a szokás, hogy így etetik a szülők a már röpülni képes fiókáikat.
Sine Morbo 2007/3
